Úgy tűnik, igazi motorossá váltam. Eddig mindig szégyenlősen mosolyogtam, hogy "Ááá, kismotor ez csak!" amikor megdícsértek, hogy milyen vagány motoros csaj vagyok. Nos, most már nem mondhatok ilyet és rájöttem, hogy ez nagyon jól esik!

Múlt hétfőn átvettem a vadi új jogsimat (még a fotóval is meg vagyok elégedve!), a motor már átesett a nagy szervízelésen, így minden akadály elhárult az elől, hogy útnak induljunk. Másnap a szokásos haveri összejövetelre az egyik nagyon tapasztalt kétkerekű pajtásom lelkesen kész, kinyomtatott útitervekkel érkezett a hétvégére. Ám le kellett lomboznom, mert a hétvégén fesztiválozni készültem. Az én 120 kilós haverom erre olyan őszintén csalódott volt, hogy napokra lelkiismeretfurdalást okozott nekem. Márpedig én utálok férfiaknak csalódást okozni, így meggondoltam magam: csapjunk a lovak közé!

Egyedül azért még nem merészkedtem volna ki az utakra, ezért a barátom pikk-pakk megszervezte a hétvégémet: értem jön, együtt elmegyünk ide, elmegyünk oda, alföldi tanyán alszunk (ez mindig klassz esti mulatsággal jár) - ez némi terepmotorozást is szükségessé tett - , másnap onnan tovább, találkozunk másik motoros pajtással és csak megyünk, amerre és amíg kedvünk tartja. Így lett. És milyen jó volt!

A második nap vége felé megálltunk egy kicsit fotózkodni. Megkértünk egy arra sétáló anyukát, aki a kisfiát alíg tudta tovább vonszolni, mert annyira nézte a motorokat, hogy legyen olyan kedves és fényképezzen le minket. Mondtam a kisfiúnak, hogy jöjjön oda ő is hozzánk: válasszon magának egy motort és megkapja majd a fotót. Ő a nénit és a motorját választotta, én meg teljesen meghatódtam...