Tény, hogy az utóbbi időben keveset voltam otthon, de ettől még érvényes, hogy az én házam az ÉN váram! Több napos távollét után néhány meglepetést találtam az erkélyemen: kiöntöttek a balkonládák (tán esett az eső?!), kizöldellt a betonfal (tán több napon át szakadt az ég?!) és új lakótársak költöztek be hozzám.

A betolakodót elzavartam és örömmel konstatáltam, hogy a fészekrakó program első fázisa teljesült csak, az utódok még nem érkeztek meg.

A kicsik leendő otthonát közelebbről megtekintve megállapítottam, hogy a szülők a ma oly divatos minimalista lakberendezési irányzat hívei: sehol egy pihe, fűszál, vagy moha darabka ami a kényelmet szolgálná.

E spártai nevelést azzal támogattam, hogy ledobtam a fészket az erkélyről. Így nyitva hagytam a szülők előtt a lehetőséget, hogy egy helyről szerezzék be az építőanyagot új fészkük összetákolásához.

Azóta ahányszor hazajövök, miután köszöntöm a házőrzőmet, második utam a balkonra vezet. Se hírük, se hamvuk, megnyugodtam, hogy megszabadultam nem szívesen látott háziállataimtól.

Egyik este szokott módon checkoltam az erkély padlóját: sehol semmi, szuper! Mert olyan szép este volt, kiléptem levegőzni, kicsit igazgattam a virágokon, majd felsikoltottam! Ott ültek a galamb szülők a korláton a fal mellett és engem bámultak!!! Anyu azonnal elrepült, de aput hevesen gesztikulálva kellett távozásra bírnom. Még fél órán át kalapált a szívem.

Reggelre 6 db ágacska figyelt a balkon padlóján...

Ezt követően pár napig senki nem hagyott nyomot az erkélyemen, de ma ez fogadott:

Ezt a kézírást (azaz csőr-technikát) már ismerem! Ismét visszatértek! Ezek pikkelnek rám.

Ha harc, hát legyen harc. Kiépítettem a védelmi rendszeremet, most már igazán igénytelenül fest az erkélyem, de talán ez távol tartja a Tubiékat. Sejtettem én, hogy valamire még jók lesznek a kiflis zacskók...