Lányok, talán mégis megjön a tavasz. Nagyon rám férne. Nem tudom, hogy Ti hogy bírjátok ezt a telet, a hideget és a szürkeséget, de én nagyon-nagyon rosszul. Egyszerűen elfogyott az életenergiám, estére mozdulni sem tudok, a gyerektől kiakadok, férjre dühös vagyok, a lakás úszik, de nagyon, a vasalnivalóból már tornyot építettünk, este már büszke vagyok magamra, ha elmosogatok.

Na jó, nem, mert a hétvégén a lakást már rendbe vágtuk (miután a kicsi lány ágya alá benézve komolyan elszégyeltem magam), de ez nagyon komoly erőfeszítést igényelt... És tudjátok mi a legdurvább? Már nagyon várom/akarom ezt az egész tavasz dolgot, mert komoly megújulásra lenne szükségem, érzem minden porcikámban. Az elmúlt három hétben kb. minden második nap azzal keltem, hogy "Na, akkor most érzem, újra lendületben, ma aztán már igazán kitakarítok-rendet rakok-főzök valami finomat - befejezem a cikkemet-elviszem a gyereket sétálni-tornázom délután-eszem nyers zöldséget". De tényleg, komoly elhatározással keltem és esküszöm, elhittem, hogy így lesz. És nem. Nem így lett. Délre már éreztem, hogy legyőz a fáradtság, délután csak arra bírtam koncentrálni, hogy elaludjanak a gyerekek, este pedig csak a túlélésre játszottam. OK, Picur megint három hétig itthon volt (konkrétan a három hét alatt kettő napot volt bölcsiben) és felváltva aludtak Pöttömmel napközben és éjszaka szoptatok, én tudom és értem, de ez akkor sem mehet így tovább!

Én ezennel eldöntöttem, hogy jön a tavasz. Pont. Picur nem lesz beteg. Pont. Pöttöm elkezdi a hozzátáplálástevést. Pont. Holnap tornázom. Pont. És most megyek és reszelek egy répát magamnak. Felkiátójel!