Mert néha a kismamák is kimozdulnak...
Méghozzá nem is akárhova! Már nagyon régen meg szerettem volna látogatni Budapest egyik legtrendibb éttermét, az Olimpia éttermet. Aki még nem hallott róla: ez egy kicsi és barátságos hely, ahol a betérőt csak és kizárólag meglepetések érik. Az étterem filozófiája ugyanis, hogy csak magas minőségű, friss alapanyagból dolgoznak, dehát ki tudja azt előre, hogy mi lesz holnap friss a piacon... hát még azt, hogy ebből mit lehet főzni! Így aztán étlap nincs, csak alapanyagok, amiket minden nap felvésnek az étterem táblájára és ebből lehet rendelni: öt vagy hatfogásos vacsorát. Aztán meg várni lesz, ami lesz...
A legnagyobb kihívás tehát az, hogy "elengedd magad": itt nem Te döntesz, itt a szó szoros értelmében vendégül látnak, azt szeretnék, hogy jól érezd magad és elégedetten menj haza, de jobb, ha elfogadod: ők a szakértők, ők tudják igazán, hogy mi a jó. Te az elején elmondhatod, hogy esetleg milyen ételallergiát vagy egyéb kívánságod van (figyelembe veszik például, hogy kismama vagy :-), utána viszont hátradőlsz és jön a flow...
Az elején persze a helyzet még bizarr és próbálkozol, hogy a csirke akkor hogy van és Te nem is biztos, hogy szereted a kecskét és egyáltalán, de a határozott főpincér eligazít, hogy ne aggódj, inkább igyál egy kis késői szüretelésű Mátraaljai olaszrizlinget és dőlj hátra. Ugyanezt csinálja a másik 20 vendéggel is, mert hogy összesen 29 ember fér be az étterembe és egy este csak egy turnust szolgálnak ki: 7-kor nyitnak, kb. fél nyolcra megtelnek és indul a hullámvasút, ami elvileg este 10-ig tart, amikor az étterem zár.
Én már a házi sütésű szilvás kenyérnél elhittem, hogy jó lesz nekem, de válogatósabb barátaink (akiknek minden vacsora alkalmával külön sütünk csirkemellet, mert minden más étel befogadása bizonytalan) csak az előételnél fogadták el a helyzetüket. Őket a mogyorókrémen tálalt kacsamájpástátom tokhallal, mangósalsával és chillivel győzte meg. A fent említett olaszrizlinggel elképzelhetetlen párosítást alkotttak, addig én egy kicsit gyanakodtam a trendi séfekre, hogy persze, mert mindig menőzni kell és minek ennyi fakszni - nem volt igazam. Lehet, hogy máshol csak sznobizmus a mangósalsa chillivel, itt művészet.
Utána következett a cukkinikrémleves, zsázsával és posírozott tojással, ami elsőre mindenkinél udvarias hallgatást váltott ki, tekintve, hogy a fiúk gyanakodtak a cukkinire, a lányok a tojásra, a zsázsa meg olyan bio-izé, de aztán belekóstoltunk és a beszélgetést azonnal felfüggesztve percek alatt kikanalaztuk az egész tányért.
Ekkor már gyanakodtunk arra, hogy az öt fogás is sok lesz, de szerencsére most egy könnyű étel érkezett: sült csirke, erdei gombával és karalábépürével. Én nem tudom, hogy ezt a karalábét honnan szerezték, de annyira erős és finom karalábé-íze volt, mintha frissen ettem volna. Talán a menüben ez volt a legkevésbé karakteres fogás, inkább egy kicsit biztonsági ételnek tűnt, amit kb. mindenkinek fel lehet szolgálni. Főleg a Demeter Siller borral, amit a fiúk fogyasztottak hozzá :-))
Ezek után társaságunk egyetlen bátor tagja (aki egyébként az este ünnepeltje is volt) következett, mert ő bevállalta a hat fogást és ekkor megkapta a Szent Jakab kagylóját, királyrákkal, spenótzselével és csicsókával. Én csendben irigykedtem és kb. háromszor megígértettem Maczkóval, hogy ha elválasztom a gyereket, azt itt ünnepeljük meg!
Szerencsére az ünnepelt hamar begyűrte a kagylót és rátérhettünk végre a VACSORÁRA, ami kecskével indult. Namármost kecskét senki se akart enni. Ténlyeg. A kecske mekeg és furán néz ki. És nem tűnik valami porhanyós húsnak. Dehát az ember udvarias és mivel előzetesen nem emelt vétót, nagy levegővel belevágott a husiba, amit őszi-téli zöldségágyon, paradicsomos mártással tálaltak. Egy falat sem maradt!!! Pedig a férjek néhányszor elmondták, hogy ha mi, lányok esetleg furcsáljuk, vagy már nem bírjuk, akkor szóljunk nyugodtan. De nem szóltunk. Ettünk. Én néha társalogtam is: „Hmmm, ez finom!” és megfogadtam, hogy máshol is megkóstolom a kecskehusit. A főpincér ajánlatára, aki ekkora már teljes bizodalmunkat élvezte, az egri Orsolya pincészet Pinot Noir-ját ittuk hozzá. Azt hiszem, jövő nyáron Egerbe kirándulunk...
A kecske után azért igyekeztük magunk előtt is menteni a menthetőt és megbeszéltük, hogy már mozdulni se bírunk és már sokat ettünk és egyáltalán mi jöhet még.. hát mangalica jött. Vörösboros bacönös mártással, parmezán habon tálalva, hagymás gnocchival. Megint teljes csönd volt, pulykamell-csirkemell fan barátaink kitörölték a tányért, mi lányok egy falatot sem hagytunk, az én férjem meg teljes extázisba esett (mint az várható volt J). A Szent Gál pincészetből ittunk hozzá bort, szerencsére vöröset, így én is beszállhattam az íz-orgiába.
Ha még követtek és számoltok, akkor ez eddig öt fogás. Mint kiderült, itt nem csak az éttermi tábla, de a számok is csak irányadóak: az öt kb. annyiban különbözik a hat fogástól, hogy tengeri kütyük nincsenek benne. Levezetés viszont van: először jöttek a nagykőrösi sajtok, mégpedig egy márványsajt gesztenye-mézzel leöntve, egy közepes érlelt brie és egy kecskesajtból készült tomme. És igen, aki mellettem ült, nagyon jól járt az extra adagommal... Maczkó szerencsére újra megerősítette, hogy ide jövünk még :-)
A hitelesség kedvéért muszáj kritikai hangot is megütnöm, így elmesélem a desszertet is: házi linzertésztán tálalt ananászhabot kaptunk, ami füstölt sóval volt megszórva és banánpürével volt tálalva. Hááááát... a füstölt sót senki sem értette igazán (nem, nem hozta ki az édes ízeket, csak fura volt és kész), és egyáltalán kicsit... olyan... fura volt. Az egyik résztvevőnek pedig kifejezetten nem ízlett, így nem is ette meg, ami enyhe pánikot okozott a konyhán, de szerencsére tíz perc alatt összerittyentettek neki egy csokihabot helyette. Az ananászhabot pedig megettem én Picur.
A teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy az egészséges emésztés kedvéért a résztvevők nagy része az estét birsalma-pálinkával zárta, míg én józanul tanakodtam azon, hogy vajon mit fizetünk és honnan tudjuk, hogy mennyit ittunk (mert volt olyan bor, amit a főpincér kibontott és végigkínált az összes vendég között). Számomra tehát az este egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy nem vágtak át bennünket, ami kilenc fős asztaltársaságnál pedig elég könnyű lenne, illetve messze nem fizettünk annyit, mint amennyit gondoltam. Rá kellett ébrednem, hogy itt tényleg vendégkört építenek és vendégül látnak, a cél pedig így az, hogy elégedetten térj haza.
Ennek megerősítésére még kaptunk házi gyomorkeserűt is, amit a már igen jókedvű fiúk nagyon dicsértek, így bár elvileg 1. az étterem tíz körül zár és már tizenegy óra volt, 2. mi meg már fizettünk, a főpincér mégis kibontott egy teljes üveggel és elénk rakta, hogy ne siessünk már haza, beszélgessünk csak, amíg jólesik. Ennek rajtam kívül mindenki örült, de nem sokáig, mert designated driver-ként és kismamaként éltem a jogaimmal és fél 12-kor mindenkit hazakergettem (értsd hazavittem)!
A poharazgatásba azért még belefért a séf kihívása a konyhából, mert az én férjem tele volt szakmai kérdésekkel :-) amiket megtárgyaltak és még köszönetet is mondtunk. Mert ez egy igazán jó este volt, mindenkinek bátran ajánlom!!!
Utolsó kommentek