vagy legalábbis majdnem. Holnap lerakom a témavezetőm asztalára azt a 140 oldalt, amin már három éve kotlok, persze nem is azt, hanem amit ezen a nyáron teljesen újraírtam elejétől-végéig, persze nem is a végéig, mert vége nem lenne soha, csak most abbahagyom egy kicsit. Ideje volt. Gondolom, a témavezetőm még visszaadja, hogy írjak át ezt meg azt, utána meg jön a munkahelyi vita és újra azt mondják majd, hogy írjak át ezt meg azt, de nekem akkor is a holnap lesz a legnagyobb lépés. Mert ezeket a fejezeteket még senki sem látta, egészen mást írtam meg végül mint amit terveztem (és amit a tervezetem tartalmazott), a témavezetőmnek nem volt ideje rám, így még neki sincs semmi fogalma arról, hogy mi sült ki az ötelteimből. Szóval egyrészt féltem az anyagot, mert tényleg összenőttünk, legszívesebben még írnám, hogy szebb-jobb-okosabb legyen, de nem írom, beadom. Másrészt meg rájöttem, hogy ez azért is izgalmas, mert kb. a tudományos életben ez a nagykorúság: amíg a doktoridat írod, addig PHD hallgató vagy student vagy, akinek van témavezetője, akit mentorálnak, meg támogatnak, megy ilyesmi. Utána meg már nincs témavezetőd, csak kb. egyenrangú kollégiád, már nemcsak "bevesznek" a kutatásokba, hanem Neked kell kitalálnod, hogy mit akarsz kutatni és honnan szerzel rá pénzt. Elengedik a kezed, tessék, tanulj meg járni. persze, ezeken csak éjjel kettőkör gondolkodom el, mert egyébként meg az egész csak annyit jelent, hogy holnap megnyomom a print gombot és lerakom a témavezetőm asztalára a pakkot. Aztán alszom egy hétig és I will be back!